AZ UTOLSÓ ÍTÉLET

1. AZ ÍTÉLET TÉNYE ÉS KÖRÜLMÉNYEI

 a) A legrégibb szentírási könyvek szerint az Egyiptomból való kiszabadulás Isten büntetô ítélete volt Egyiptom fölött (Ter 15,14; vö. Bölcs 11,10); ítélet volt Szodoma sorsa (Ter 18,20; 19,13) és a vízözön is (Ter 6,13). A régieknél az ítélet napja (,,Jahve napja'') általában egybeesett a természeti csapások, a háborús borzalmak és egyéb súlyos történelmi megpróbáltatások idejével (lásd: 122. §. 1.).
 Ámosz próféta óta tevôdött át a hangsúly a történelem végére. Ettôl kezdve Jahve napja a végítélet napja lesz (Ám 5; Iz 24-27; Joel 3; Hab 3; Szof 1-3). Az Újszövetség is a végítélet napjának tartja a paruziát (pl. Mt 13,30; 19,28; 25,31-46; Mk 8,38; Jn 5,25; Róm 2,5-11; 2Kor 5,10; 2Tim 4,1 stb.). Az újszövetségi lelôhelyek azonban nemcsak a harag és büntetés napjának mondják (Mt 11,22-24; 2Pt 2,9; 3,7; Jel 6,17), hanem fôleg a választottak összegyűjtése és megjutalmazása (Mk 13,27; Lk 21,28; Mt 24,31; 25,14-23; ApCsel 2,20; 1Kor 4,5; 2Tim 4,8; 1Jn 4,17 stb.) napjának.

Krisztus ugyanis sokak romlására és üdvözítésére jött (Lk 2,34). Aki ôt elutasítja, már meg is ítéltetett (Jn 16,11). A fejsze a fa gyökerére van helyezve: minden szárazfát kivágnak és tűzre vetnek (Mt 3,10 párh). Jézus példabeszédei (Mt 13: konkoly és háló; Mt 25: tíz szűz és öt talentum; Lk 12: éber szolgák; Lk 14: az ünnepi lakoma stb.) és dramatizált színes leírása azt hirdetik (Mt 25), hogy minden ember örök sorsát eldönti az utolsó ítélet, az ítélkezés végsô célja azonban nem a kárhoztatás, hanem a jók és gonoszok végleges szétválasztása és a jók megjutalmazása, az üdvözítés betetôzése (lásd: 121. §. 2. 1-2.) lesz.

A végítéletnek ilyen szemlélete az elsô evangelizáció tartalmára vonatkozó rövid utalásokban már fellelhetô (pl. 1Tesz 1,10; ApCsel 10,42-43; 17,31; 24,25). Itt is, az evangéliumokban is, továbbá Szent Pál, Péter, Jakab és Júdás levelében, valamint a Jelenések könyvében is szembeötlô, hogy míg az Ószövetségben inkább a népek megítélésén volt a hangsúly, addig az Újszövetség általában egyének megítélésérôl beszél.
 A szenthagyomány a legrégibb idôktôl fogva (már Polükarposz) ugyanúgy tanít az ítéletrôl, mint a Biblia, az Egyház tanítóhivatala is már a legrégibb hitvallásokban dogmaként vallja a világ és az egyének megítélését (DS 6-76).

b) Az ítélet körülményei.

Errôl nem sokat tudunk. A Biblia szerint Jézus lesz az ítélôbíró (Jn 5,22; 8,15-16; Mt 16,27; 25,32; ApCsel 10,42; 17,31; Róm 2,16; 2Kor 5,10; 2Tim 4,1; Zsid 10,30; Jel 16,5; 19,11). Más helyek viszont az Atyát mondják az ítélet bírójának (Róm 2,3; 14,10; 1Pt 1,17; Jel 14,7 stb.), de arról is olvasunk, hogy az angyalok (Mt 13,49), az apostolok (Mt 19,28), sôt az igazak (1Kor 6,2) ítélnek.
 Jézus szerepét valószínűleg ebbôl az idézetbôl kiindulva kell értelmeznünk: ,,... azon a napon, amelyen Isten Jézus Krisztus által ítélkezik az emberek rejtett dolgai fölött'' (Róm 2,15-16; vö. ApCsel 17,31). Alighanem az történik, hogy a Krisztusban kinyilatkoztatott és felkínált végtelen isteni igazság, jóság, könyörület, továbbá az általa képviselt követelmények lesznek a norma, amelyet az ítéletkor magunk elôtt látunk, és lesznek a mérték, amelyhez önmagunkat, saját életünket hozzámérjük, és amelyhez mérten szinte magunk ítéljük meg magunkat.

Az angyalok, apostolok és az igazak ítélkezése abban állhat, hogy ártatlanságuk, helytállásaik, hűségük vagy esetleg megtérésük példaként fog ragyogni, és a bukottakból kiváltja az önítéletet: ha ôk meg tudták tenni, miért nem tettem meg én?
 Azt is olvassuk, hogy az ítélet a Jozafát völgyében megy végbe (Joel 4,2). Ennek a szónak szimbolikus jelentésére kell gondolnunk, mert azt jelenti, hogy Jahve ítél. Azért szerepelhet szimbólumként ez a völgy, mert itt semmisítették meg az ellenséget, késôbb pedig ide hordták ki és égették el a szemetet. De kérdéses, hogy vajon földünkön megy-e végbe az ítélkezés, bár biztos, hogy a földkerekség képes lenne befogadni az egész történelem minden emberét, hiszen a feltámadt test valószínűleg nem lesz térbeli. Az ítélet módjáról képletesen mondja a Szentírás, hogy felütik a nagy könyvet (pl. Jel 20,11-15), vagy hogy Jézus két oldalára állítja a jókat és a rosszakat (Mt 25). Valószínű, hogy ez nem szó szerint lesz így, hanem mindenki olyan kegyelmi megvilágosítást kap, amelynek következtében látni fogja saját és az egész emberiség minden gondolatát, szavát, cselekedetét, mulasztásait és ezek következményeit. Ilyen megvilágosítás pillanatok alatt lefolyhat, amennyiben egyáltalában szó lehet pillanatról, idôbeli kategóriáról a föltámadásban elváltozott embernél. Az ítélet nemcsak a megkereszteltekre terjed ki, hanem minden emberre (Mt 25,32), hiszen Isten mindenkinek üdvösségét akarja, és mindenkivel közli a Krisztus által kiérdemelt kegyelmeket. Nem könnyű megérteni azt a szentírási kijelentést, hogy Isten az angyalokat is megítéli (1Kor 6,3; 2Pt 2,4; Jud 6). Ez elsôsorban a bukott angyalokra értendô, akiknek sorsa már eldôlt, a világ végéig azonban képesek akadályokat gördíteni Krisztus művének útjába. Ítéletük részben ennek az engedélynek lejártát jelenti, részben annak nyilvánosságra hozatalát, hogy minden erôfeszítésük hiábavaló volt, sôt Krisztus ügyét még mesterkedéseik is elôbbre vitték. A jó angyalok ítélete abból állhat, hogy az emberek üdvözítése érdekében végzett munkájuk mindenki elôtt nyilvánvalóvá lesz.

2. AZ ÍTÉLET TÁRGYA

Az ítélet tárgya mindaz, amit az ember tett vagy mulasztott (2Kor 5,10). Még gondolatainkról (1Kor 4,5), sôt fölösleges szavainkról (Mt 12,16) is számot kell adnunk. Jézus leírásából az következnék, mintha csak ,,az irgalmasság hét cselekedete'' szempontjából ítélne meg bennünket (Mt 25,34-46), egyéb szentírási helyekbôl azonban látjuk, hogy Jézus csak annyit akart hangsúlyozni, hogy aki ezeket az erényeket szándékosan nem gyakorolja, elkárhozik. Többek szerint még arra is gondolhatunk, hogy az utolsó ítéleten tetteink, gondolataink és mulasztásaink nem külön-külön jönnek napvilágra -- hiszen a különítéleten már szerepeltek ebben a formában --, hanem az lesz nyilvánvalóvá az ítéleten, hogy mivé váltunk ezek hatására. Természetfölötti egyéniségünk teljes kibontakozását viszont Isten iránt való kötelességeink mellett elsôsorban az önzetlen és önfeláldozó felebaráti szeretet alakítja, illetve ennek hiánya akadályozza. Ezért fognak ezek különös hangsúllyal szerepelni az ítéleten (vö. Róm 1,29-2,9; 13,10; Jak 2,13; 4,11-12).

Sokan lehetségesnek tartják, hogy a végítéleten olyanok bűnei is nyilvánvalóvá válnak, akik megtértek, sôt üdvözültek (Szent Tamás: Suppl 87 2). De nem megszégyenítés formájában, hanem Isten irgalmas szeretetének és annak bemutatásával, hogy milyen sokra viheti, aki az isteni irgalomra épít, bármilyen mélyre süllyedt a bűnökben.

3. A KÜLÖNÍTÉLET és a VÉGÍTÉLET összefüggése

 A különítélet nem teszi-e fölöslegessé a végítéletet? Van-e értelme az utolsó ítéletnek, miután az ember sorsa végleg eldôlt a különítéleten? Úgy látszik, mintha nem volna értelme, legfeljebb csak akkor, ha két fokozata lenne a büntetésnek, egy enyhébb és egy szigorúbb, és a szigorúbbat az utolsó ítélet osztja ki, ahogy a keletiek közül sokan képzelik. Ezzel a látszattal szembeállíthatók a következô megfontolások:

1. Az ember nemcsak egyén, hanem a közösség tagja is. Méltányos tehát, hogy a közösség elôtt nyilvánvalóvá legyenek azok az értékek vagy bűnök, amelyekkel a közösség nagy érdekét, Krisztus titokzatos Testének kiteljesedését elôsegítette vagy hátráltatta. Az utolsó ítéletkor nem az ítéleten lesz a hangsúly, hanem a leleplezésen, vagyis az egész emberiség elôtt való bemutatásán annak, hogy ki-ki a maga döntéseivel, szándékaival, tetteivel vagy mulasztásaival hogyan járult vagy nem járult hozzá Isten világának kibontakoztatásához. Lehull a lepel mindannak értékérôl, amit az ember jó vagy rossz szándékkal alkotott: a kultúra jelentôségérôl, a tudomány és művészet alkotásairól, a közösségi élet módozatairól, a vallásos tanításokról, a szellemi, erkölcsi és egyéb tényezôk történeti szerepérôl. Sok dolog, ami nekünk áldásosnak és hatalmasnak látszik, talán jelentéktelennek fog tűnni, amit pedig itt lekicsinyeltek, annak meglátjuk az igazi hatását.

2. Ugyanez a leleplezés egyúttal ,,theodiké'' is lesz, vagyis Isten igazolása. Kiderül, hogy mit miért engedett meg Isten, továbbá, hogy a számunkra kellemetlen vagy kínos dolgok vagy személyek és események hogyan szolgálták vagy szolgálhatták volna lelki javunkat. Az is kiderül, hogy a végsô gyôzelem az abszolút értéké lett. ,,Mióta Krisztus a szolga alakjában jelent meg, és mióta hatalmát a kereszt gyöngesége mögé rejtette, azóta Isten szeretete és mindenhatósága keltheti a balgaság látszatát és lehet botránkozni rajta. De eljön a pillanat, amikor a gondviselés titka teljes fényben fog ragyogni, és mindenki meglátja benne azt az atyai törôdést, amelyet Krisztus magasztalt. A Megváltónak, Krisztusnak a dicsôsége fôleg abban nyilvánul majd meg, hogy mindenki tiszta képet kap prófétai, fôpapi és uralkodói szerepérôl és az általa véghezvitt megváltás hatásáról. Evangéliuma és Egyháza látszólag csupa csatavesztéssel járta a történelem útját, mégis kovász volt, amely áthatotta az emberiséget. Kitűnik az is, hogy tanítása és példája hány emberben fakasztott hitet, reményt, mennyi emberben erôsítette a türelmet, a szeretetet és az áldozatos lelkületet, és fôleg mennyi embert vezetett igazi bűnbánatra.'' [10].

3. Végül pedagógiai célja is lehet annak, hogy kétféle ítéletet tart Isten. Mert vannak emberek, akiket az egész világ elôtt való leleplezés gondolata vissza tud tartani olyan titkos bűnöktôl, amelyeket nyugodtan elkövetnének, ha a titokban történô különítélet mellett nem volna nyilvános leleplezés.

4. A KILIAZMUS

A Jelenések könyvének egyik leírása (20,2-10) azt a látszatot kelti, mintha kétféle utolsó ítéletre kellene számítanunk: elôször a sátán áll az ítélôszék elé, és csak ezer év múlva az emberiség. A sátán elsô megítélése azonban csak ezer évre szól, mert utána rövid idôre kiszabadul az alvilágból, és újra kísérteni kezdi az embereket, sôt harcba gyűjti követôit az igazak ellen. De tűz csap le az égbôl, és megemészti a félrevezetetteket, a sátánt pedig csatlósaival együtt kénkôvel égô tüzes tóba vetik. A sátán elsô megítélésével egybeesik ,,az elsô feltámadás''. Ekkor életre kelnek, akik vértanúhalált haltak Krisztusért, és Krisztussal együtt ezer esztendôn át uralkodnak. A többi halott csak a második feltámadáskor, az ezer év elteltével támad fel. A görögben khilioi jelenti az ezret, ezért nevezték azok mozgalmát, akik erre a szövegre hivatkoztak, kiliazmusnak.

A Jelenések szövege nem könnyen értelmezhetô, pontos mondanivalóján ma is vitatkoznak a szakemberek.
 1. Abban valamennyien megegyeznek, hogy az ezres szám nem szó szerint veendô, mert az akkori apokaliptikus irodalomban (R. Eliezer ben Hyrkanos), sôt az Ószövetségben (Kiv 20,6) igen hosszú idôtartam jelzésére szolgál.
 Ugyancsak egyetértenek a magyarázók abban, hogy a Jelenések könyvében említett ezeréves uralom teljesen más jellegű, mint a zsidó apokaliptikában (Hén; Bar; Ezdr) és Kerinthosznál meg az ebionitáknál olvasható ezeréves uralom. Ez ugyanis kizárólag földi, sôt érzéki javak élvezését és az átokzsoltárok beteljesedését ígéri. Az egyházatyák mereven szembehelyezkednek ezzel a felfogással, fôleg Alexandriai Szent Dénes, Szent Jeromos és Szent Ágoston. Gelasius pápa dekrétuma pedig (496) a kiliaszták írásait az apokrifokkal egyenrangúnak nyilvánította (DS 354. vö. Róm 14,17). A kiliazmusnak ezt a formáját durva, nyers kiliazmusnak (chiliasmus crassus) szokták nevezni.

2. Többször felütötte fejét a történelem során egy enyhébb formájú kiliazmus (chiliasmus mitigatus). Ez a bibliai paradicsomot akarja lehozni a földre még a világ vége elôtt. Papiász, Jusztinusz, Irenéusz, Tertulliánusz, Methódiusz és mások szerint a paruzia idején csak az igazak támadnak fel, paradicsomi életet élnek, mert a sátán ezer évre megbilincseltetik. Ezer év elteltével jön a többiek feltámadása és a végítélet. A középkorban Joachim a Fiore apát követôi várták a Szentlélek eljövetelét és vele az üdvtörténet egy harmadik szakaszának, a Szentlélek országának és a szeretet diadalának kezdetét. Késôbb egyes protestáns szektákban éledt fel a kiliazmus szelídebb formája. A kiliazmusra emlékeztet továbbá egyeseknek az általános evolúcióra hivatkozó elképzelése: a világ fokozatos fejlôdés során eljut majd egy olyan ideális állapotra, amelyben alkalmas lesz arra, hogy Isten kegyelme teljesen átjárja, és így a megdicsôülés állapotába emelje.

Az egyházatyák és a késôbbi magisztériumi nem-hivatalos megnyilatkozások (legutóbb 1944-ben, DS 3839) a kiliazmus enyhébb formáját is elvetették. Ennek alapján komolyan kétségbe vonható, hogy a Jelenések könyvének sorai ilyenre utalnának. A durva és enyhe kiliazmussal egyformán szembe állítható a Szentírás kijelentése: ,,Az én országom nem ebbôl a világból való'' (Jn 18,36). Ide vonatkoztatható az is, hogy a Szentírás szerint a feltámadást szorosan követi az ítélet (Jn 5,28-29; Mt 13,39-43). -- Nb. A fejlôdéselméletre épülô elgondolás késôbb terjedt el a hittudósok között, mint az elutasított elképzelések.

3. Voltak és vannak, akik Szent Ágoston nyomán az elsô feltámadást és az ezeréves uralmat megkeresztelkedésünkre és az Egyháznak a világvégig tartó életére magyarázzák, a második feltámadást pedig a végítéletet megelôzô testi feltámadásra. Ezt az értelmezést valószínűtlenné teszi az a tény, hogy a Jelenések könyvében elsô ízben csak a vértanúk támadnak fel, a sátán pedig ugyanakkor harcképtelenné válik.

 4. Egyesek úgy vélik, hogy Krisztus és a vértanúk uralma nem a földön, hanem a mennyei boldogságban megy végbe, de áldásos hatásait a földiek is érzik. Az elsô feltámadás tehát a vértanúk üdvözülésére vonatkoznék. Mások az Egyház történeti sorsának általános szimbolizálását látják a szövegben: lesznek diadalai és üldöztetései, a lelkekre tett hatása jóval több ideig tart, mint annak ellenkezôje, és a végsô gyôzelem Krisztusé lesz. Ismét mások szerint az elsô feltámadás a római birodalomban a Jelenések könyve megírásának idejében még folyó üldözések megszűnése lenne, az ezer éves uralom pedig az Egyháznak a paruziáig terjedô sorsát szimbolizálná, továbbá a paruziát közvetlenül megelôzô nagy aposztáziát és küzdelmeket.

5. Az ítélet rettenetessége

 Isten ítélkezéseit a Biblia elrettentô színekkel ecseteli, Szent Pál pedig azt hirdeti, hogy mindnyájan bűnösök vagyunk, mindegyikünk méltó az ítéletre (Róm 3,10-20). Lesz-e olyan ember, aki meg tud menekülni a kárhoztató ítélettôl? Saját érdemébôl kifolyólag senki sem képes erre, hangsúlyozza Szent Pál. Isten azonban saját Fiát küldte, aki magára vette az ítéletet (Róm 8,3; 2Kor 5,21), hogy ne legyen már semmi ítéletre méltó azokban, akik Krisztus Jézusban élnek (Róm 8,1). ,,Nem azért küldte el Isten a Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvösséget szerezzen a világnak'' (Jn 3,17). Krisztusnak szolgálni annyi, mint önmagunk és a világ megdicsôülését szolgálni (2Kor 3,7-11).

Szent János evangélista idejében már általánossá vált az a Szent Pálnál is fel-felbukkanó elgondolás, amely a végsô dolgokat elôvételezi a jelenbe. Eszerint az egyesek élete és az egész üdvtörténet nemcsak Isten kegyelmi kiáradásának, hanem egyúttal ítéleteinek története is. Ami jó vagy rossz történik az egyén és az emberiség életében, annak felhívó jellege van: megtérésre vagy hűségre szólít fel bennünket, és aki az ilyen felszólításra igennel válaszol, voltaképpen elôvételezi és elôkészíti saját kedvezô megítélését (vö. Jn 3,18). Így Krisztus ítélkezése a különítélet és a végítélet alkalmával tulajdonképpen csak befejezô aktusa lesz az egyéni életben és az emberiség életében szüntelenül végbemenô ítélkezéseknek. Éppen ezért nemcsak fenyegetés akar lenni az ítéletre vonatkozó kinyilatkoztatás, hanem buzdítás és vigasztalás is: ha törekedünk úgy élni a világban, ahogy Krisztus élt, akkor teljes bizalommal tekinthetünk az ítélet napjára.