Úgy hozta történelmünk sodrása, hogy március tizenötödike igen jeles nemzeti ünnepünk lett, amely minden magyart megállít egy napra. Megállunk, hogy emlékezzünk, örvendezzünk, tisztelegjünk, hitvallást tegyünk és megújuljunk. Ez a nap visszatérő jó alkalom arra, hogy emlékezzünk nemzetünk történelmének boldog, keserves és dicsőséges időszakaira és eseményeire; örvendezzünk azon, hogy élünk és magyarok vagyunk; tisztelegjünk őseink és hőseink emléke és a nemzetiszínű, magyar címeres zászló előtt; tegyünk hitvallást magyarságunk mellett; és megújuljunk magyar öntudatunkban, hazafiságunkban, összetartozásunkban és hazaszeretetünkben.
Mielőtt azonban a hazaszeretetről általánosságban, és annak keresztény értelmezéséről szólnék, felidézek néhány történetet.
Amikor a rendszerváltozás után megkezdhettük a hitoktatást az iskolákban, a szervezésben és oktatásban magam is részt vettem. Amikor egy alkalommal elénekeltük a Boldogasszony Anyánk kezdetű éneket, a „Magyarországról, édes hazánkról” résznél az egyik kamaszfiú feltűnően elkezdte a száját nyalni, mintha valami finom, édes csemegét enne, és cinkosan összekacsintott a barátjával. Nem tudott mit kezdeni a szöveggel. Nem ő tehetett róla. A viselkedéséről azonban már talán igen.
Egy érettségire készülő diákot meglátogatott a kollégiumban egy régi tanára. Néhány perc múlva a tanulásra terelődött a szó. A diák beszámolt nagyjából, hogy hol tart a tételekkel, majd amikor a magyar irodalomhoz ért, megemlítette, hogy „Éppen most tanulom azt a tételt, amiben Mikszáth Kálmán: Az ember tragédiája című műve van.” – Egy kis időbe telt, míg tanára rávezette, hogy azt a drámát Madách Imre írta, és ez nem mindegy – még az érettségin sem, de főként nem mindegy magyarságunkat illetően!
Az a diák azonban már ismételten jelent meg az érettségiztető bizottság előtt, akit mindenképpen szeretett volna végre sikerre juttatni jóságos történelemtanára. A jubileumi évben, 2000-ben történt a dolog, amikor pedig bőségesen lehetett hallani a legelemibb tudnivalókról még akkor is, ha valaki nem vett tankönyvet a kezébe. Ott azonban egy érettségire „felkészült” fiatalról volt szó. Amikor a tételből nem sikerült egy kettes osztályzatot összehozni, a következő párbeszéd zajlott le a tanár és a diák között: „Sajnos, ez nem nagyon ment” – mondta a tanár –, „de segítek, hogy javíthass. Mondd meg, légy szíves, hogy ki volt Magyarország első királya.” Hosszas csend, majd jön a válasz: „IV. Béla.”  „De fiacskám, hát ha első király volt, akkor nem lehet negyedik! Gondolkozz egy kicsit!” Ismét csönd, majd: „Jaj, tanárnő, tetszik tudni, hogy mennyire izgulós vagyok, meg már nem is először próbálkozom az érettségivel...” Tanárnő: „No csak szedd össze egy kicsit a gondolataidat, nem bánt itt senki, nem kell izgulnod. Nos, ki volt Magyarország első királya? Első...” A diák erre diadalmasan kivágja a szerinte helyes választ: „Hunyadi János!”
Sajnos, ezek a történetek valóban megtörténtek. Azonban – hála Istennek! – történtek másfélék is:
Az 1989-es erdélyi forradalom során igen sokan menekültek Magyarországra – az anyaországba. Mi itthon megrendítő híreket kaptunk arról, hogy egy-egy menekült milyen állapotban került kórházba, ahol küzdenek a megfagyott kezéért, de ha elbocsáthatják, nincs mit felvennie; meg hogy a menekült családok gyermekeinek a puszta életükön kívül semmijük sincs, az iskola pedig, ahová bekerülnek, nem tud rajtuk segíteni. Kétségbeesett segélykiáltások voltak ezek a hírek (mennyit tudnék felsorolni!), így aztán Édesanyámmal és Nagymamámmal koldulni kezdtünk, mint a kolduló szerzetesek: családtagjainkat, barátainkat, ismerőseinket kértük, hogy minden használható holmijukat, ami már nem szükséges, adják ide a szegényeinknek. Igen rövid idő – szinte napok – alatt, raktárrá változott a lakásunk, és Édesanyám, de még a századik évében járó Mamuskám is éjfélekig válogatta méret szerint a ruhaneműt és csomagolt az éppen segítségre váró családoknak. Másnap aztán jöttek a menekültek, és könnyes szemmel vitték el a részükre összeszedett legszükségesebb ruhát, cipőt, élelmiszert, írószereket. Amikor aztán már igazán nem volt hol laknunk a saját lakásunkban, mert mennyezetig voltak feltornyozva a ruhaneműs és cipős csomagok még az előszobában is, és az ismeretlen emberek rendszeres jövés-menése kezdte nyugtalanítani a környezetünket (társasházban lakunk), – hiszen nyilvánvalóan a legelhanyagoltabb állapotban lévő szerencsétlenek jöttek hozzánk, akikről olykor csak mi hittük el, hogy igazi szegények és nem rossz szándékú emberek – , akkor alapítottuk meg az egyházközségi Szent Miklós Karitászt, és költöztettük ki a raktárt a lakásunkból egy alkalmasabb helyre.
Sok menekülttel még évekig kapcsolatban voltunk, mert nehezen alakult ki az itteni helyzetük, és ismételten támogatásra volt szükségük. Aztán ahogy talpraálltak a családok, egy-két kivételtől eltekintve el is maradtak tőlünk – ez a dolgok természetes rendje. Azonban szívünk-lelkünk meggazdagodott ezekben az években általuk. A sok-sok esemény és történet közül kettő nagyon ide illik, a hazaszeretetről szóló írásba.
Az egyik a menekültek érkezésének időszakában Karácsonykor történt. Szentestére készülődtünk itthon, amikor csöngettek. Egy cigányember jött, akit már ismertünk, mert a jótevők adományaiból családjával együtt már fel tudtuk öltöztetni őket, iskolás gyermekei pedig éppen az én hittanóráimra jártak. A menekültek tömegszállásán laktak még, igen nehéz körülmények között. – Jött tehát az édesapa, és a sapkáját szorongatva zavarában, ezt mondta: „Engedelmet kérek, hogy most alkalmatlankodom, amikor ünnep van. Nem kérni jöttem, mert ma is ettünk, és van rajtunk ruha. De a szálláson nem tehetem meg azt, ami nélkül, ha elhagyom, gyászba borul nekem a Karácsony. Gondolkoztam, hogy hova mehetnék, ahol nem bántanak érte. Ide jöttem, magukhoz. Tessenek megengedni nekem, hogy elénekeljem a Székely Himnuszt!”
Sírtunk. Ő is. Aztán, a könnyeivel küszködve, el-elcsukló hangon énekelni kezdett: “Ki tudja, merre...”
A másik történet szintén egy erdélyi menekült-családhoz kapcsolódik. Átjövetelük után két-három évvel, március 15-én dél körül csöngetnek. Kinyitom az ajtót, s látom, hogy az édesanya és a két legkisebb gyermek jött hozzánk. Ünneplőben, hatalmas kokárdával mindegyikük ruháján. Amikor bejöttek, megszólalt az édesanya: “Most jövünk az ünnepségről a térről. Olyan szép ez a nap itthon, Magyarországon! Gondoltuk, hozunk egy kis ajándékot. Gáborka!”
Az ötéves Gáborka ünnepélyesen kilépett a szoba közepére. Vigyázzba állt, és a legszentebb dolgoknak kijáró tisztelettel és figyelemmel, magabiztosan, mint egy felnőtt, csengő hangon elszavalta a Nemzeti dal-t. Végig, az egészet. Hibátlanul. A versszakok végén katonás feszességgel tette a szívére a jobb kezét, bal kezét pedig esküre emelve, felnőtt, tudatos hazafi módjára kiáltotta: „A magyarok Istenére esküszünk, esküszünk...!”
Itt kezdődik a hazaszeretet!
De mit jelent ez a szó valójában? És mit jelent a keresztény ember számára?
A Magyar Értelmező Kéziszótár meghatározása szerint a haza „Az az ország, az a népközösség, amelyhez tartozunk” (528. o.) Bővebb magyarázatot a Magyar Katolikus Lexikon ad: „Ország vagy tartomány, melynek állandó lakói ugyanazon törvények alatt élő polgárok közösségét alkotják. Földrajzilag egy nép történelmi élettere, a népre jellemző szellemi-kulturális hagyományokat elevenen éltető tájegység” (664. o.).
Szülőhazánk a föld, amelyből vétettünk. A kis patak, amelyben mezítláb bóklásztunk gyerekkorunkban. A levegő, ami selymesen simogat, ha szellővé lendül. Az ég, ami sehol a világon nem olyan, mint szülőföldünk fölött. A róna, amely a végtelent sejteti meg velünk. A hegyek, amelyek közül csak az égre lehet látni – de oda tisztán és boldogan.
Édesapánk és Édesanyánk egyetlen egy van. Ez az áldott, vérségi kötelék nem változtatható meg és nem cserélhető el. Isten ajándéka. Amikor életem elkezdődött, Ő ajándékozta meg velem a szüleimet, és engem a szüleimmel. Mindörökre. Ugyanígy vagyunk a szülőfölddel is: meg sem változtathatjuk, el sem cserélhetjük azt a valóságot, hogy Isten szándékai szerint itt születtünk.
Lelkünkben – ha nem is veszünk tudomást róla olykor – ott él és ott hat őseink imádsága, ott visszhangzik az Ó-magyar Mária-siralom, ott rejtőzik a számtalan sok népi imádság és népének, és ott él az ősmagyarok által megismert, megáhított és elnyert bizánci kereszténység a maga páratlan szépségével és lelki gazdagságával.
Testünkből – akárhányszor cserélődnek is ki sejtjeink az élet folyamán – nem veszhetnek ki egészen a szülőföld, az anyaföld búzájának, gyümölcseinek, tejének és egyéb táplálékainak a nyomai, amelyekből Isten áldásával, szüleink oltalmazó szeretetében felépült a testünk.
Tudatunk mélyén pedig ott élnek tovább gyermekkorunk meséi, emlékeink nagymamáinkról és nagyapáinkról, a kedves régi szomszédokról; vissza-visszahalljuk magunkban néha a nyári éjszakában énekelgető falubeli fiatalok hangját, szinte látjuk gyermekkorunk vadvirágos mezőit, érezzük kedves erdőnk illatát, és ki tudja, mi mindent, ami bennünk él, amíg csak élünk, és ami megmelengeti a szívünket, ha rá gondolunk.
Ez a haza. És amint Édesanyánk és Édesapánk is egyetlen egy van, édes hazánk is mindörökre ugyanez marad; ez az egyetlen, ahol Isten életre szólított bennünket, ahol megszülettünk, és ahol élni, beszélni, imádkozni, dolgozni és jónak lenni megtanultunk. Az, hogy Magyarország a szülőhazánk, az édes hazánk, megmásíthatatlan, boldog és szent valóság. Isten ajándéka. Ez a mi hazánk.
Keresztény mivoltunkból eredően különös felelősséget hordozunk hazánkat illetően. Azt is lehetne mondani, hogy különös a helyzetünk. Ugyanis itt élünk a földön, „a mi hazánk azonban a mennyben van” (Fil 3,20). „A földi és mennyei haza, az otthonosság és hazátlanság közötti feszültség, a berendezkedés és az állandó úton levés a keresztény hit része és a keresztény jámborság különleges jelentőségű ismertetőjegye. A hazátlanság a keresztény spiritualitás alapmotívuma” (Magyar Katolikus Lexikon, 664. o.). Ugyanerről szól egy korai – a feltételezések szerint a III. században keletkezett – keresztény írás, A Diognétoszhoz írt levél a keresztényekkel kapcsolatban: „A földön időznek, de a mennyben van polgárságuk” (V.9.). Ugyanakkor azonban „Engedelmeskednek a meghatározott törvényeknek, de életükkel felülmúlják a törvényeket” (uo. 10.). Mert bár a végleges, az örök, a mennyei hazába vágyakozunk, földi hazánkat is Istentől kaptuk, ezért felelősek vagyunk érte.
A hazaszeretet „általános értelemben a haza iránti természetes vonzalom, mellyel a hazát megbecsüljük, javát a sajátunknak érezzük; sajátos értelemben erkölcsi erény, mely arra tesz képessé, hogy a haza boldogulását előmozdítsuk, s érte javainkat, sőt, ha kell, életünket is feláldozzuk... Az erkölcstanban a hazaszeretet a jámborság része, az igazságosság társerénye” (Magyar Katolikus Lexikon, 697. o.).
Lehetőség vagy kötelesség a hazaszeretet? Kötelesség, mégpedig annyira fontos kötelesség, hogy az Isten negyedik parancsolatának a témakörébe tartozik: „A negyedik parancsolat kifejezetten a gyermekekhez fordul apjukkal és anyjukkal való kapcsolatukban, mert ez a kapcsolat a legegyetemesebb. Vonatkozik ugyanakkor a rokoni kapcsolatokra is a családi közösség tagjaival. Megkívánja a tiszteletadást, a szeretetet és a hálát az ősök és az elődök iránt. Végül kiterjed a tanítványoknak tanáraik, az alkalmazottaknak az alkalmazók, az alárendelteknek a főnökük, az állampolgároknak a hazájuk, az azt kormányzók vagy a kormány iránti kötelességeire” (A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2199.). „A haza szeretete és szolgálata a hála kötelességéhez és a szeretet rendjébe tartozik” (uo. 2239.).
Milyen kötelességeink vannak hazánkkal kapcsolatban? Miben nyilvánuljon meg hazaszeretetünk?
Először is tudatosítsuk magunkban, hogy mint családunknak az otthonunk, népünknek ez az ország az otthona. Már ebből következik, hogy mindazt a jót meg kell érte tennünk, amit saját otthonunkért is megteszünk vagy adott körülmények között megtennénk.
Adjunk hálát érte Istennek, hogy van hazánk! Az emberiség eddigi történelme során milyen sok nép került hosszabb-rövidebb időre a hontalanság, a hazátlanság sanyarú helyzetébe! Van hazánk, köszönjük meg Istennek!
Imádkozzunk országunk vezetőiért, akik vállán az ország létének felelőssége nyugszik, és akiknek élete az egész ország sorsára kihat. Szent Pál apostol ezt a ma is időszerű kérést írja Timóteusnak: „Mindenek előtt arra kérlek, végeztess könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért, királyokért és minden följebbvalóért, hogy istenfélelemmel és tisztességgel teljes, békés és nyugodt életet élhessünk” (1Tim 2,2). Bizony, imádkoznunk kell értük! Mert ha meg nem értés, békétlenség, vádaskodás és bizalmatlanság van az ország vezetői között, akkor súlyosan megsebesül a nép, szenved az ország.
Imádkozzunk a hazaszeretet okán egymásért is, hiszen „Fivéreinkben és nővéreinkben szüleink gyermekeit látjuk; unokatestvéreinkben őseink leszármazottait; polgártársainkban hazánk fiait...” (Katekizmus 2212.) – édes hazánk édes gyermekeit!
Dolgozzunk legjobb tudásunk szerint becsületesen azon a területen, ahová hivatásunk állított bennünket! – Amikor a zsidó népet Nabukadnezár Jeruzsálemből elhurcolta Babilonba, Jeremiás próféta levélben írta meg, hogy mit üzen általa az Úr a fogságban lévő népnek. Ebben olvassuk: „Munkálkodjatok annak az országnak jólétén, amelybe vittelek benneteket; imádkozzatok érte az Úrhoz, hiszen jóléte a ti jólétetek is” (Jer 29,7). – Ha a száműzetés helyén egy fogságban tartó országért és annak jólétéért Isten akaratából így kellett dolgozni és imádkozni, mennyivel inkább kell dolgoznunk és imádkoznunk saját szülőhazánkért – még akkor, is, ha egy adott történelmi helyzetben elnyomás alatt éreznénk magunkat. Beteg hazánk is édes hazánk!
Az is hozzátartozik hazaszeretetünkhöz, hogy nem ócsároljuk, nem gyalázzuk, hanem tisztelettel és szavainkban is megjelenő szeretettel beszélünk hazánkról. Ugyan ki keltené becstelen hírét saját otthonának?...
Külön kell említést tennünk a hazaszeretet két sajátos megnyilvánulásáról: a politizálásról és a honvédelemről. A II. Vatikáni Zsinat így buzdít:
Akik alkalmasak, vagy tehetséget árulnak el a politika nehéz, de egyszersmind nemes mesterségére, készüljenek fel rá, és a maguk kényelmével vagy áruba bocsátható érdekeivel nem törődve igyekezzenek azt gyakorolni. Megvesztegethetetlenül és okosan szálljanak síkra minden igazságtalanság és elnyomás, egy-egy személy vagy egyetlen politikai párt más véleményt nem tűrő önkényuralma ellen. De legyenek őszinték és méltányosak, sőt politikai szeretettel és eréllyel szenteljék magukat minden ember szolgálatára” (Gaudium et Spes, 75.).
„Akik pedig katonáskodva szolgálják hazájukat, ne másnak tekintsék magukat, mint olyanoknak, akik a népek biztonsága és szabadsága felett őrködnek. Ha szolgálatukat ebben a szellemben végzik, a béke megszilárdításához járulnak hozzá” (uo. 79.)
Nekünk pedig, akik ilyen különleges szolgálatra sem képzettek, sem képesek nem vagyunk, buzgón kell értük is imádkoznunk, hiszen csodálatos az imádság ereje!
A II. Vatikáni Zsinat arra is felszólít minket, hogy „Az állampolgárok ápolják magukban áldozatosan és hűségesen a hazaszeretetet, de minden szűkkeblűség nélkül, vagyis úgy, hogy mindig legyenek tekintettel arra a nagy emberi családra is, amely sokféle kötelékkel összekapcsolt fajokból, népekből és nemzetekből áll” (uo. 75.).
További feladatként határozza meg a Zsinat azt, hogy „Nagy gondot kell fordítani a nép, és főleg az ifjúság állampolgári és politikai nevelésére. E nevelés nélkül korunkban az állampolgárok nem tölthetik be jól szerepüket a politikai közösség életében” (uo.).
Ez utóbbitól – az ifjúság hazaszeretetre nevelésétől – hazánk jövője függ. Ahhoz azonban, hogy a hazaszeretetet ifjúságunk lelkébe tudjuk ültetni, a mai felnőtteknek becsületesen meg kell vizsgálniuk önmagukat: Én szeretem-e a hazámat? Hűséges vagyok-e hozzá? Jó gyermeke vagyok-e hazámnak? Mit tudok róla? Építem-e, vagy kihasználom csupán? Imádkozom-e érte? Szoktam-e beszélgetni hazámról az Istenszülő Szűz Máriával, akinek első szent királyunk felajánlotta? Ha tehetem, részt veszek-e az országért felajánlott virrasztásokon? Ügyelek-e a beszédemre, a szavaimra, hogy szépen és helyesen beszéljek magyarul? Ha tehetem, hozok-e anyagi áldozatot is, ha baj van az országban? Imádkozom-e bölcs és igazságos politikusokért? Fontos-e számomra az, hogy Magyarország keresztény ország legyen? Mit teszek érte? A rám bízottakat hazaszeretetre nevelem-e? Egyáltalán: szoktam velük a hazaszeretetről beszélgetni? Milyen példát látnak tőlem erre?
Mennyi, de mennyi kérdést intézhetünk önmagunkhoz! És csak az irgalmas Isten a tudója, hogy mennyi bűnünk és mulasztásunk van! Ő mégis megtart minket, mert végtelenül szeret, és mert a Boldogságos Szűz Mária szüntelenül könyörög érettünk.
Végeláthatatlanul sokat lehetne és kellene írni a hazaszeretetről napjainkban, amikor pedig éppen ennek nincs piaca. Folytassa ki-ki a lelkében az elgondolkodást hazafisága és lelkiismerete szerint! És imádkozzunk, imádkozzunk szegény, sokat szenvedett magyar hazánkért!