Kezdetben a család volt az öngondoskodás terepe – és tágabb értelemben a nemzetség és a törzs. A szülők felnevelték a gyerekeiket, gondoskodtak róluk – mai közgazdász-értelmezésben, időt és pénzt fektettek ebbe -, hogy aztán később, amikor majd megöregednek, a gyerekeik, és azok gyerekei gondoskodjanak róluk.
A bibliai tízparancsolatban ezt olvassuk: „Tiszteld apádat és anyádat, hogy sokáig élj azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad neked.” (Kiv 20, 12) Ez bizony nem csak erkölcsi parancs, de szociális parancs és kötelesség is volt. (Tulajdonképpen – vallástól függetlenül - minden életképes társadalom alapvető tanításai között szerepelt.) Ez az Aranyszabály – „tedd azt, amit szeretnél, hogy veled is tegyenek az emberek” - szociális vetülete. Viselj gondot a szüleidre, hogy amikor elerőtlenedsz, a gyermekeid is – látva jó példádat -, gondot viseljenek rád. (Mert akire nem viseltek gondot, az nem élt sokáig…)
A rokonsági háló stabilitást és biztonságot nyújtott a hagyományos szerkezetű társadalmakban. A tág értelemben vett nagycsalád és nemzetség közösnek tudta a gondot és közösen is kereste a megoldást. Ez a rokonsági gondolkodás és gondoskodás ma már elég idegenné vált, de akkor magától értetődő volt. Amikor a tizenkét éves Jézus ott marad a templomban, azért nem veszik észre szülei az eltűnését, mert az egész nagycsalád, rokonság zarándokolt fel Jeruzsálembe, és a gyerekek hol egyik nagynéninél, hol másik nagybácsinál játszottak. Este József és Mária még nyugodtan hihette, hogy fiuk biztonságban van és valamelyik rokonnál alszik a többi gyerekkel együtt. Csak reggel derült ki, hogy ez nem így van, s csak ekkor fordulnak vissza Jeruzsálem felé…
Az iparosodás beköszöntével azonban társadalmi méretekben szakadozott szét a nagycsaládi szociális háló. Az emberek tömeges méretekben úgy érezték, hogy a jövőjükről való gondoskodást át kell helyezni a családról a nagyobb és megbízhatóbbnak vélt gazdasági társaságokra. Megalakultak az első önkéntes- és magán- nyugdíjbiztosító társaságok. Ezek az öngondoskodás új formái, „tőkemegtakarító” társaságok voltak. (Amit – biztonságos körülmények között - félreraksz és megtakarítasz, azt kapod vissza idős korodban. Csak azt – kamatokkal -, de azt biztosan.) A nagy gazdasági világválság azonban megmutatta e rendszer sebezhetőségét. Hirtelen elolvadt a nyugdíjtársaságok vagyona, a félrerakott pénz eltűnt, a takarékosság kárba veszett.
Ekkor a nyugdíj-biztosítók új filozófia mentén kezdtek el működni. Nem rakták félre a beszedett pénzt, hanem azt mondták, hogy a ma dolgozóinak befizetései finanszírozzák a ma nyugdíjasait, és a holnap dolgozói pedig majd finanszírozzák a ma még dolgozó, de addigra nyugdíjassá váló, s járulékot fizető embereket. Nem volt ez rossz gondolat, hiszen ezelőtt 50-70 évvel még elképzelni se tudta senki, hogy néhány évtizeddel később az elöregedő társadalmakban egyre kevesebb lesz az új munkaerő, akik megtermelnék a nyugdíjasoknak kifizetendő összeget. Pedig így történt, és a nyugdíj-biztosítóknak egyre nagyobb hiányt kellett pótolni – de honnan?
A helyzet most háromszorosan is tragikus. A hagyományos nagycsaládos gondoskodó rendszer szétesett. A világválság miatt a tőkemegtakarítások jó része is eltűnt vagy elolvadóban van, a tőkemegtakarító nyugdíj-pénztárak negatív szaldóval zárnak. Ráadásul a demográfiai válság miatt – kevesebb aktív dolgozó miatt kevesebb bevétel – az állami nyugdíjbiztosítók is óriási hiánnyal küzdenek. (Hazánkban a hiány jelenleg 600 milliárd, azaz hatszázezer-millió forint, éves szinten. Ha csak annyi pénzt lehetne kifizetni nyugdíjasainknak, amennyi a kasszában van, ennyivel kevesebb pénzt kaphatnának azok az emberek, akik egyébként végig tisztességesen fizették a járulékokat.)
Mit tehetünk mi – személyesen - ilyen helyzetben? A nagy elosztó-rendszerekre kevés befolyásunk van, bár nyilván támogathatunk minden olyan politikai-gazdasági programot, ami ezek konszolidációjára irányul (és ez nagyon fájdalmas is lehet). Jézusnak azonban van egy példabeszéde – látszólag ez az egyik legzavarbaejtőbb tanítása! -, ami egy hasonló válsághelyzetbe került emberről szól: „Egy gazdag embernek volt egy intézője. Bevádolták nála, hogy eltékozolja vagyonát. Magához hívatta, és így szólt hozzá: Mit hallok felőled? Adj számot vagyonomról, mert nem maradhatsz tovább intéző. Az intéző így gondolkodott magában: Mitévő legyek? Uram elveszi tőlem az intézőséget. Kapálni nem bírok, koldulni szégyellek. Tudom már, mit teszek, hogy befogadjanak az emberek házukba, amikor elcsap az intézőségből. Egyenként magához hívatta urának minden adósát.
Megkérdezte az elsőt: Mennyivel tartozol uramnak? Száz korsó olajjal - felelte. Erre azt mondta neki: Fogd adósleveledet, ülj le hamar, és írj ötvenet.
Aztán megkérdezett egy másikat: Te mennyivel tartozol? Száz véka búzával - hangzott a válasz. Fogd adósleveledet - mondta neki -, és írj nyolcvanat.
Az úr dicsérte a mihaszna intézőt, hogy okosan járt el. - Igen, a világ fiai a maguk módján okosabbak a világosság fiainál.
Azt mondom hát nektek: Szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból, hogyha majd elfogy, befogadjanak benneteket az örök hajlékokba.” (Lk 16, 1-9)
Az eltékozolt vagyon igaz – így állunk mi is. Természetesen Jézus nem arra biztat minket, hogy akkor lopjunk magunknak egy újabb vagyont, nem ezért állítja példaként a tanítványok elé a hamis intézőt. De meg kell értenünk: a mulandó világ javait, a hamis mammont arra kell használnunk, hogy újraszőjük a szeretet-hálót – ahogy ez az intéző is újrarendezi kapcsolatait a jövője érdekében. Egykor ez a „szociális háló” tartotta meg az elesettet, a beteget, az idegent, szegényt és az öreget is a társadalomban. Jézus pedig olyan fontosnak tartotta ennek meglétét és erősítését, hogy még ennél is tovább megy, önmagát azonosítja a rászorulókkal: „amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek”. (Mt 25, 40)
A valódi öngondoskodás ma azt kívánja, hogy helyreállítsuk a nagycsaládos, rokonsági és lakóhelyi szeretet-hálót. Nem a nyugdíjpénztár helyett, de mellette... (hiszen helyes és jó dolog az ésszerű takarékosság, főleg, ha van még miből). Bíznunk kell abban, hogy a nagy ellátó-rendszerek nem omlanak össze, de ezek fölött nincs nagy befolyásunk, és bármi megtörténhet. Viszont a családunkra, rokonságunkra, a lakóhelyünkre van befolyásunk! Ott igenis újraszőhetjük a hálót: kiengesztelődéssel, konkrét segítéssel, egymás termékeinek vásárlásával, szolgáltatásainak igénybevételével. Közös munkával, áldozattal. Miként a hamis intézőnek, nekünk is be kell fektetnünk a jövőnk érdekében családunkba és körülöttünk élő emberekbe. Gyermekeinkbe – persze ehhez meg kell, hogy szülessenek -, szüleinkbe, nagyszüleinkbe (ha még élnek), rokonainkba, barátainkba. Ha úgy tetszik, életközösséget kell alkotnunk, ha úgy tetszik „egyházat”, „egy testet”, ahol minden tag együtt örül és együtt épül a többivel. Egyszerűen fogalmazva: forduljatok egymás felé szeretettel! Ez a valódi öngondoskodás!
A bibliai tanács az alapvető, Istentől jövő struktúrák – család, „nemzetség”, egyház - helyreállítását szorgalmazza a másodlagos, emberi okosságból kialakított struktúrák mellett. Ehhez a jóakaratunkra és áldozatkészségünkre van szükség. És bizalmunkra a körülöttünk élő emberek iránt, valamint bizalomra Isten iránt, aki azt mondta: „Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe. Mert amilyen mértékkel ti mértek, olyannal mérnek majd nektek is.” (Lk 6, 38)

Sípos (S) Gyula

Az írás a „Mit tegyünk testvérek? – bibliai tanácsok válság idejére” című hamarosan megjelenő könyvecskéből való. A könyv előjegyezhető az iroda@zarandok.hu címen. (Ára előreláthatólag 600 Ft/db lesz.)

#2 - sipi

Köszi!
Puszi!
Gyuszi... :-)

#1 - Frita

Nagyon jókat írsz Gyula, tiszta szeretet. Ez tetszik ebben a szeretetlen világban